Elkésünk

Minden reggel elkésünk az óvodából. De olyan szinten, hogy rendszeresen és pontosan 15 percet késünk. Ezért nekem még az életben nem szólt senki, de az biztos, hogy minden reggel rettenetesen érzem magam emiatt, és már rutin lett, hogy van indulás előtt egy olyan öt perc, pontosan a kabát és a cipő felöltésekor, pontosan a lakás adott pontján, az ajtó előtt, kilépés előtt, mikor mindketten tudjuk, hogy most "kattanok". Hogy induljunk el végre. 

Egyik reggel felébredtem, és végre élesen bevillant, hogy Nem Akarom, hogy elmenjen otthonról a Hanka. Egy percre lemeredtem, hogy felfogtam ezt a dolgot. Hogy annak rendje módja szerint hordom óvodába a kislányomat, mert az kell, mert az jó, és közben én mélyen, valahol igen mélyen ezt nem akarom. Akkor ránéztem, felfogtam, hogy mit művelek én, és azt mondtam neki, hogy

- Figyi, elmehetsz ma óvodába. 

Erre válaszul ő rám nézett, és a maga gyermeki, ártatlan őszinteségével határozottan kiült az arcára a következő mondat:

- Ez hülye. 

Eszembe is jutott egy ismerősöm, aki átesett szintén ezen a problémán, hogy ült a fia mellett, és egyszer csak megszólalt, hogy 

- Büszke vagyok rád. 

A gyerek csak nézett, hogy apának mi baja van, de ő úgy gondolta, hogy hát a gyerekek azért szeretik ezt hallani, hát ő éppen kimondta. 

Na jót röhögtem, hogy ez velem is megtörténik, és hogy az a hatalmas felnőtt és a gyerek számára az élet kulcsát birtokló anya vagy apa is mennyi kétségen és zavaron  megy keresztül, és a gyerekek milyen jól kezelik az ilyesmit: ez most éppen hülye. 

Aznap is elkéstünk az óvodából, és még egyszer szívemből kívántam,hogy érezze jól magát a barátaival, már nem mentem olyan messzire, hogy engedem felmenni, bemenni, nélkülem lenni, nem otthon lenni, hanem hogy legyen saját élete, tere máshol, de igazán. Hogy menjen. 

Akkor Hanka felment a lépcsőn, és vártam, hogy majd megfordul, és megint hosszan integetünk egymásnak, és puszit dobálunk, amit a másiknak "el kell kapni",és akkor én még felszólok, hogy "érezd jól magad", és ő meg mondja, hogy "ok, szia", de ez elmaradt. 

Ott álltam a lépcső alján, és ő meg csak úgy beszaladt a csoportba. Egy pillanatba telt, míg néztem az üres folyosót, amiről hiányzott az integető gyerek, aztán ahogy kiléptem az utcára, belémvillant, hogy "úristen, lehet, hogy érezte rajtam". 

Na most én következtem, hogy gyorsan hülyének nézzem saját magamat. 

Másnap reggel még szintén elkéstünk, de ugyanúgy beszaladt a csoportba köszönés nélkül. Azt hiszem, ha mindketten ezt akarjuk, ideje korábban indulni végre. :D 

Eddig azt hittem, hogy majd akkor kell elengednem, ha egyszer csak fogja magát, és bejelenti, hogy külföldre költözik vagy férjhez megy. De rájöttem, hogy szüléskor kell elengedni őket.