Hankazinczy

Hankazinczy most éppen az óvoda belületén tartózkodik.

A családot.

- Anya, nézd mit festettem! Ez még nincs kész! Még egyforma festékeket kell keresnem. - rám néz, bele a szemembe, előretolja az állát, és hozzáteszi: - A Családot!
Erre én:
- Ez most beszólás akart lenni?
- Igen.

Kapom az ívet rendesen.

Neked viszont van...

Nem járja, hogy mosolyogva megyek az óvodába és sírva jövök ki! 

Még mindig tart a válság, látszik, tiszta káosz amikor érte megyek. Káosz ellen az egyetlen ellenszer a rend, úgyhogy a "büntetése" a következő feladat. 

- Rendet raksz és minden egyes játékot megköszönsz. Fogd meg azt a macit. Örülök, hogy van egy macim. 

Rám néz:

- Ööörülöök hogy vaaan egy maaacim. 

- Ne nekem mondjad, a macinak mondjad. 

- Öörülöök, hogy van egy maaciim. 

- Úgy. Tedd a helyére. Következő. 

Két órás kötelező hálaadás! Jobb ötlet már nincs.

Rend lesz a szobájában és nem hajtogatja, hogy nagyon sok elpakolnivaló van, ugyanis nincs rá módja. Úgy hallom percenként két játék az átlag. Jó kis este lesz! Miért érzem úgy, hogy estére vidám lesz? 

Jajj. Most kijött, hogy megkérdezze valamiről,  hogy mi az. Hát igen! Nehéz örülni valaminek, amiről nem tudjuk, hogy mi az! Megkérdezte azt is, hogy vidámabb vagyok-e. Mondtam, hogy igen. 

- És te?

- Én is.

terror ismét elhárítva 

Most ismét kijött:

- Köszönöm, hogy van egy apukám és egy anyukám. És köszönöm, hogy van egy gyerekük. 

vov

Anyámnak nincsen

Az "anya pocakjában kisbaba van" már egy hete téma. Ma reggel újra rákezdte:
- Anya, mikor lesz a pocakodban kisbaba?
Próbáltam végre lezárni a kérdést:
- Kislányom, ahhoz kell egy pasi vagy egy férj, akivel együtt élünk, szeretjük egymást, ez nem így megy, hogy gondolok egyet és szülök egy kisbabát.
- Na látod?! Ezért nem kellett volna elválni apától!
és aztán fennhangon a Mester utcán kifakad:
- Anyámnak nincsen se pasija, se fickója, se férje! Nem tud szülni kisbabát! Nincsen se pasi, se fickó, se férj!
És ezt kb 50 méteren folytatja, míg én csak tehetetlenül röhögök mellette.

Mufflin

Muflin a muffin és kész. Hanka előtt ne mondd máshogy,mert flegmán kijavít. 

Hajtogatta, hogy mi készítjük a világ legfinomabb muflinját, mert ezúttal lekvár, némi fahéj, gyömbér is került bele, és imádta az illatokat. 

Sajnos aztán nem találtuk a mufflinsütőformát, ezért úgy döntöttünk, hogy egy darab hatalmas mufflint sütünk meg.

Egyetlen egy darab alternatív sütőalkalmatosságnak egy kis jénait szavaztam meg, amiben pont úgy sült meg az eredeti mennyiség, hogy tényleg egy hatalmas muflin lett. A kis sztorik is lehetnek hálás sztorik. :D

"Hancsi" ilyen is tud lenni

Szerdán reggel még normális volt. :)

Elvittem az óvodába, már öt- tíz perceket javítunk az időnkön egyébként. 

Szerdán délután aztán, mikor megérkeztem, odarohant hozzám, közölte, hogy még játszani akar, és elrohant. Házszabály, hogy a szülő érkezéséhez képest 10 percen belül el kell hagyni az óvodát, és a saját szabályom, hogy az érkezésemhez képest 10 percen belül el akarom hagyni az óvodát. Nem fogok könyörögni fél órákat, hogy induljunk. Ebből már volt is konfliktusunk idén, ráadásul szereti nyilvánosan megbosszulni a belső vívódásait, minek alapvetően és ilyenkor láthatóan szerinte én vagyok az oka, és valami zseniálisan precízen ért hozzám és a társaihoz. Finom rezgésekkel, finom gesztusokkal fejezi ki a kis falkája számára, hogy én vagyok minden jó megrontója. Ha nagyobbak, erősebbek, kezdeményezőbbek és okosabbak lennének ezek a gyerekek, már rég megkövezhettek volna. Ezért egyszer úgy határoztam, hogy büntetést kap a sarjam, megkértem, hogy találjon ki valami büntetést magának. 

Ő ki is találta, hogy nem fekhet le ma éjszaka. Mondtam, hogy nem jó, mást kell kitalálnia. Akkor előállt azzal, hogy nem fürödhet. Mondtam, hogy nem jó, még gondolkozzon. 

Aztán leszegte a fejét, és szomorúan megszólalt:

- Ma este nem táncolhatok. 

Mint a villámcsapás. Hirtelen belém nyilallt, hogy ennyire kegyetlen még én sem tudtam volna lenni. Erőt vettem magamon, és bólintottam. 

Aznap este nem táncolt. Kicsit lelkiismeret- furdalásom volt, hogy talán elvetettem a sulykot és túlterheltem ezzel a Hankát, viszont, ha ez nincs, soha nem fogom fel, hogy tényleg ennyire fontos neki a tánc.

Nos, ezt a fenti esetet néhány hét alatt elfelejtettük, és amikor szerdán utánaszóltam, hogy jöjjön mert most megyünk haza, odarohant hozzám és ököllel ütni kezdett. Szerencsére pont előző éjszaka néztem meg nosztalgiából a Karate kölyök '84-es megjelenésű verzióját, és nagyon büszke voltam magamra, hogy minden ütést kivédtem, úgy, hogy tulajdonképpen meglepetéstámadást kellett elszenvednem, és fogalmam sem volt, mi történt szerda reggel és este között, amiért kapom a sallersorozatot. 

Na, felbőszülve, hogy nem tudott megütni, újabb elrohanásra került sor, és újra a társai közül visszakiabált, hogy mittudomén, nem jön haza, még játszik, hagyjam békén. Ezúttal nem adtam alkalmat újabb megszégyenítésre, vagy mit akar ilyenkor, és meglepően erőteljesen rászóltam, hogy most azonnal indulunk, erre totál dühös lett és újabb támadásra próbált sort keríteni, aztán újabb egyszerű formába öntött erőteljes megszólítás után végre öltözni indult, és onnantól három napig kész...

Ezután az ostrom után egyébként fél órát ültünk az óvoda előtt és beszélgettünk, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, de nem sok eredménnyel. Agresszívből átváltott bűntudatossá, úgyhogy a seggemet törölhettem a dologgal, mert megnyugodni mindenesetre érezhetően nem tudott. 

Csütörtökön segített vacsorát főzni, élvezte, gyakorlatilag bepanírozott mindent és elkészítette a salátát, majd közölte, hogy nem eszik. És nem evett egy falatot sem. Aztán éjszaka pedig nem aludt, és olyan szinten nem aludt, hogy valamikor éjjel még arra ébredtem, hogy hallom, hogy megy valami mese, de jobbnak láttam hagyni, majd 5.25-kor kimentem, és ő vígan játszott és mesét nézett. 

Pénteken aztán fogta, és konkrétan nem ment el balettra, majd amikor kérdeztem, hogy miért, közölte, hogy sírós volt és nem volt kedve menni. Megkérdeztem, hogy vajon van-e köze ennek a dolognak a fáradtsághoz, de természetesen semmi köze nem volt az éjszakai mesenézéshez.

Tegnap találkoztunk az apás hétvége után, és még mindig éreztem rajta valamit, hogy egyáltalán nem akar velem lenni, majd emberfeletti képzelődéssel megálmodtam egy félredobott, osztott, részekre tagolt konyhaszekrényfiókot babaháznak, minek kapcsán végre negyvenötcentinél közelebb jött hozzám és játszani kezdtünk. 

Jó volt. 

Nem tudom, hogy mi van vele, de szemmel tartom. Remélem, hogy csak túldramatizálom és kevésbé komoly a szituáció, vagy csak a telihold hatása :), viszont elgondolkodtató, hogy soha nem volt még ilyen erősen bennem, hogy valami nagy és fontos kérdés zajlik benne velem kapcsolatban, még akkor sem, mikor elköltöztünk. De lehet próbálkozni velem nyugodtan. Állok rendelkezésére.

Vallomás

Lassan nyílik az ajtó, amit az előbb rám csapott, és bűnbánó arccal előmocorog, hogy
- Anya, nagyon szeretlek!
Mire én kapva kapva az alkalmon:
- És hogy fejezed ezt ki?
- Hát úgy fejezem ki, hogy nagyon de nagyon de nagyon de nagyon és még jobban és még jobban és még annál is még jobban szeretlek, anya!
 És akkor hozzám bújik, és megölelem, és elgondolkodom, hogy nem erre gondoltam, hanem arra, hogy ha háromszor kértem már, ne tekerd már el negyedjére is a filmet a laptopon, miközben vasalok; - de végül is itt most szeretetről van szó, nem seggnyalásról, szóval belefér.
- Én is téged.

Piruett

Hanka imád táncolni. Évek óta tart nála, és bármilyen új koreográfiát lelkesen tanul, ezért most be is irattuk balettra. Szerintem gyönyörűen csinálja, nagyon tehetséges, és az arcával, a szemeivel is előadja táncát. Hát, rám jutott a feladat, hogy utána nézzek, egyáltalán mi a franc az, hogy balett, csak tudni kéne, mivel foglalkozik a gyermekem, hát találtam egy hatszázoldalas könyvet róla, majd nekiesek valamelyik hétvégén. Kell vele foglalkozni, ha ez tendencia marad, youtube-on nézi a balettosokat, és nekem pedig az a feladatom, hogy ott üljek vele ovi után két órát, és nézzem őt, ahogy utánozza a balettosokat. 

A múlt héten szólt, hogy - anya, egy kicsit fel kéne emelned. 

Na akkor úgy megállt bennem az ütő, hogy lesz egy vállam, mire megtanul balettozni, de valahogy sikerült kimagyarázni magam, hogy annak is kell tudni balettozni, aki a másik balettost felemeli. 

Az Üllőin mentünk át a zebrán, és nagyon közel álltak a várakozó autók, hát szóltam neki, hogy 

- siessünk, hogy az autók is haladhassanak. 

Erre Hanka oldalra fordította a kis arcát, meglátta a két autót egymás mellett tőlünk egy méter távolságra, hatalmasat vigyorgott nekik, hirtelen elengedte a kezem, lenyomott egy piruettet, majd megfogta a kezem, és röhögve átért velem a túloldalra. 

Az egyik sofőr olyan hangosan felröhögött, hogy majd kiesett a szélvédőn.

Szerintem nem sok sofőr mondhatja el magáról, hogy jól szórakozott, míg átértek a gyalogosok, ezért büszke voltam a kicsikémre. 

Legtöbbször viszont az aluljárón át kell közlekednünk, mert gyakran ott egy hegedűs, és olyankor öt percet táncol, mert kedveli, ha közönsége is van.

Elkésünk

Minden reggel elkésünk az óvodából. De olyan szinten, hogy rendszeresen és pontosan 15 percet késünk. Ezért nekem még az életben nem szólt senki, de az biztos, hogy minden reggel rettenetesen érzem magam emiatt, és már rutin lett, hogy van indulás előtt egy olyan öt perc, pontosan a kabát és a cipő felöltésekor, pontosan a lakás adott pontján, az ajtó előtt, kilépés előtt, mikor mindketten tudjuk, hogy most "kattanok". Hogy induljunk el végre. 

Egyik reggel felébredtem, és végre élesen bevillant, hogy Nem Akarom, hogy elmenjen otthonról a Hanka. Egy percre lemeredtem, hogy felfogtam ezt a dolgot. Hogy annak rendje módja szerint hordom óvodába a kislányomat, mert az kell, mert az jó, és közben én mélyen, valahol igen mélyen ezt nem akarom. Akkor ránéztem, felfogtam, hogy mit művelek én, és azt mondtam neki, hogy

- Figyi, elmehetsz ma óvodába. 

Erre válaszul ő rám nézett, és a maga gyermeki, ártatlan őszinteségével határozottan kiült az arcára a következő mondat:

- Ez hülye. 

Eszembe is jutott egy ismerősöm, aki átesett szintén ezen a problémán, hogy ült a fia mellett, és egyszer csak megszólalt, hogy 

- Büszke vagyok rád. 

A gyerek csak nézett, hogy apának mi baja van, de ő úgy gondolta, hogy hát a gyerekek azért szeretik ezt hallani, hát ő éppen kimondta. 

Na jót röhögtem, hogy ez velem is megtörténik, és hogy az a hatalmas felnőtt és a gyerek számára az élet kulcsát birtokló anya vagy apa is mennyi kétségen és zavaron  megy keresztül, és a gyerekek milyen jól kezelik az ilyesmit: ez most éppen hülye. 

Aznap is elkéstünk az óvodából, és még egyszer szívemből kívántam,hogy érezze jól magát a barátaival, már nem mentem olyan messzire, hogy engedem felmenni, bemenni, nélkülem lenni, nem otthon lenni, hanem hogy legyen saját élete, tere máshol, de igazán. Hogy menjen. 

Akkor Hanka felment a lépcsőn, és vártam, hogy majd megfordul, és megint hosszan integetünk egymásnak, és puszit dobálunk, amit a másiknak "el kell kapni",és akkor én még felszólok, hogy "érezd jól magad", és ő meg mondja, hogy "ok, szia", de ez elmaradt. 

Ott álltam a lépcső alján, és ő meg csak úgy beszaladt a csoportba. Egy pillanatba telt, míg néztem az üres folyosót, amiről hiányzott az integető gyerek, aztán ahogy kiléptem az utcára, belémvillant, hogy "úristen, lehet, hogy érezte rajtam". 

Na most én következtem, hogy gyorsan hülyének nézzem saját magamat. 

Másnap reggel még szintén elkéstünk, de ugyanúgy beszaladt a csoportba köszönés nélkül. Azt hiszem, ha mindketten ezt akarjuk, ideje korábban indulni végre. :D 

Eddig azt hittem, hogy majd akkor kell elengednem, ha egyszer csak fogja magát, és bejelenti, hogy külföldre költözik vagy férjhez megy. De rájöttem, hogy szüléskor kell elengedni őket.

Elmaradva

Látszólag elmaradásunk van. E látszólagos elmaradásunk azért van, mert az elmúlt időszakban - talán el is jutott a híre-, másmilyen blog- és nem-blog-írások születtek, máshol, blogon, nem blogon, neten, gépen, fórumon. 

A múlt hónapban tematizálásra és szortírozásra kerültek ezek az írások, még feneket kell keríteni az egésznek, szóval elég sok munka van vele, hogy később valami alkalmas életszakaszban valami alkalmas ember kiadja majd, mint Könyv. Én nem ez az ember vagyok, az biztos, de ez lesz végül is a második könyvem, szóval "itt a két termék a fiókban, főnök" :D

Az elmúlt időszak írásairól úgy gondolkodom, hogy egy valaki biztos, mégpedig a Hanka fogja majd olvasni őket, akkor is, ha lehet majd lapozni, és akkor is, ha nem. Ennek oka pedig éppen a következménye, hogy egy zajos időszakról van szó a született írásokban, melyekre még régebbi és még zajosabb történetek hatottak, de a történetek végén mindig ott a megoldás és a rend, ha szembe nézek vele hamarabb, ha nem, akkor csak húsz év múlva, de  ha az iszap felkavarodik, az iszap leül; törvény.

Erről jut eszembe, erről az egészről, s ha már november 1, a téma még aktuális is, hogy a szétköltözés körül sokat kérdezősködött a halálról. Egyik este válaszoltam valami semlegeset, amire illedelmesen csendben maradt, de láttam rajta, hogy a gondolataiba merült és nem elégíti ki a válaszom. Figyeltem tovább, mire feltette a fő kérdést, hogy mi lesz vele, ha meghalok. Akkor két dolgot mondtam neki. 

Az egyik az volt, hogy szólok előtte. Bátorság kellett ekkorát tippelni, de ezt így kijelentettem, az tény. Szerintem egy gyereknek, vagy talán az embernek a legrettenetesebb, ha hirtelen változik meg a környezete. Hirtelen, de tartósan. Ha szólok előtte, fel tud készülni érzelmileg.

Annak, hogy miért mertem ilyen merészet hazudni, -vagy legalábbis besaccolni egy közömbös vasárnap este, hogy milyenek is legyenek majd egykor halálom körülményei - az oka pedig a második mondat, hogy addigra mindent fog tudni már az életről, amit kell. 

Akkor megnyugodott, de talán mindkettőnknek egyformán jól esett ez a beszélgetés, a téma nehézsége ellenére is.

Szülés előtt is mondogattam neki, hogy nem sokára lesz egy igen nehéz napunk. Ki tudja? Még az is lehet, hogy ezért született meg olyan könnyen, mintha felkészültünk volna. Talán megadatik, hogy az is könnyen megy majd. 

Van, aki receptet hagy a gyermekére, én nem tudok főzni. Mindenesetre az elmúlt két évben született írások, kellő fenékkerítés, szortírozás, és tematizálás után elérhetőek lesznek neki, és már mindent fog tudni az életről addigra, hogy meghozza a döntést, használja-e őket valamire, vagy egyszerűen kidobja majd :) Legfeljebb szól előtte, huncut mosollyal lelki füleimhez, csupán azért, hogy ne érjen váratlanul! :)