Az első adag vaj...

... a fülem mögött.

Legutóbb anya és apa együtt jöttek értem a bölcsibe, és szokás szerint riportot tartottak Rózsa nénivel. Apa megkérdezte, hogy nem verekszem-e, mire Rózsa néni csípőből rávágta, hogy De.
Olyan természetesen válaszolt, hogy először apa nem-nek értette, de nem volt biztos, így újra rákérdezett, és aztán jött a válasz:
-De. Zsófit nem csípi. Illetve igen. Szó szerint. Már tiszta piros a kis arca.
Ah. Minden lépésemet figyelik. Senkiben sem lehet megbízni. Simán kiadott.
Én csak csendben pislogtam, és próbáltam keresni a tekinteteket zavart mosollyal az arcomon.
Anya azt se tudta, fiú-e vagy lány... Meg is kérdezte, hogy akkor ő most mit csináljon. :D
Apa meg elindult az ajtó felé, és anyára mutogatott, hogy folytassa csak a beszélgetést. Persze csak viccelt.
Itthon se nagyon akartak békén hagyni. Zsófi így, Zsófi úgy...
Anya már fontolgatja, hogy elvisz állatkertbe, - Zsófival.
Vagy hogy elhívja őket, - Zsófit! Azt mondta, ha megismerném, megszeretném, mert mindenkit szeretek, csak esélyt kéne adnom, bla bla.
Nincs szerencsém a szüleimmel, szavamra, már most olyan filozofálgatásokba bocsátkoznak velem, hogy győzöm felfogni, mit beszélnek. Lesz útravaló a fejemben, mire felnövök, az tuti.
Azért még átgondolom ezt az esélyadás dolgot.