Egy éves lettem

Május 22-én 13 órakor egy éves lettem. Mondhatnám, hogy felemelő pillanat volt, és a többi, de az az igazság, hogy igen fáradt voltam, mert egész délelőtt rohangásztunk, úgyhogy semmi nem érdekelt jobban, mint a pihe puha ágyikóm. Ami jó volt, hogy együtt töltöttük az egész napot, és igazából ez volt a legnagyobb ajándék.
Kaptam azért kézzel fogható dolgokat, amiket a felnőttek általában ajándéknak neveznek. Ezeket is együtt vettük meg a fajáték boltból. Nagyon szuper hely, mindent szépen végignézegettünk, aztán választottam én is "játékot", és anyáék is választottak. Jórészt hangszereket vettünk, hogy bővítsük a repertoárt, és a szüleim is látják, hogy aminek hangja van vagy hangot ad, az érdekel legjobban, szóval lassan egy szimfónikus zenekart is vendégül láthatnánk.

A következő napokat mamáéknál töltöttük. Anya úgy gondolta, hogy a magányos napokra szépen jól előre megfőz apának, és miközben a húsokkal babrált, én újra felfedeztem a konyhát. Illetve miszlikekre szedtem. Nem nagyon volt alkalma leállítani, mert egyfolytában maszatos volt a keze ugye. Én pedig ominózusan kipakolgattam a földre a tiszta konyharuhákat, partedliket, majd az edényeket, sajtreszelőt, vágódeszkát, stb., stb. Szegény anya, hiába kérlelt, hogy álljak le. Miután jól kifáradtam a pakolászásban, lefeküdtem, és másnap el is indultunk Rakamazra.
Anya konstatálta, hogy lehet, hogy más gyerekek csak két évesen kezdenek együtt játszani, Marcsi és én nagyon jól el voltunk együtt; általában együtt mentünk mindenfelé, és kooperálva rámoltuk szét a lakást, de mama rafináltabb volt, és összegumizta a szekrényajtókat. Veszekedtem is vele ezért.
Aztán rájöttem, hogy a kutyák milyen jó fejek. Ha megláttam egyet, kedvesen hívogattam, próbáltam ugatva is kommunikálni velük, de jórészt rám sem bagóztak. Én azért rendre mutogattam a kutyák felé, ha valaki felvett. A felnőtteknek valamiért meg kell mutatni az irányt, hogy tudják, hová is induljanak velem, próbálgatom, egész jól működik.
Na meg, anyával is egy magasabb szintre léptünk. Megtanultam mondani, hogy "anya, gyere", erre ő vagy odajön, ahol vagyok, vagy azt mondja, hogy "röögtön", vagy azt, hogy "hová menjek?" -mintha nem tudná, hol vagyok... vagy egyszerűen azt mondja, hogy nem jön... igen, igen, ilyen szívtelen is szokott lenni néha.
Mivel ez általában azért működik, most már másnak is azt hajtogatom, hogy "deje, deje", de mások mindig csak rohannak... tőlem el...
Néha már megállok, mikor elfeledkezem magamról, de ha észbekapok, gyorsan leülök. Aztán történt még, hogy megtanultam felmászni a kanapéra. Amikor sikerül, mindig széles vigyorral nézek körbe, remélve, hogy másoknak is úgy tetszik, mint nekem.